Mondtam én, hogy be kellene fejezni a napot. A fizetési jegyzék átvétele mindig a hónap mélypontja, de most valahogy igazán elszabadult a pokol. Nem tudom melyik idióta varázsló agyából pattant ki az ötlet, hogy ne a valós bruttó bér után számolják az adót, hanem egy hasracsapott szorzószámmal megtuningolva megsaccolják, hogy „de kereshettem volna ennyit is” majd ebből vonnak le nagy kegyesen 17%-ot, hogy aztán valójában 21,59%-al kurtítsanak meg. Hát tényleg jól jártam.
Jó polgárhoz illően elkészítettem az adóbevallásomat, majd elindultam beszerezni a szükséges nyomtatványt, pusztán takarékossági szempontból, ugyan is lényegesen olcsóbb megoldás, mint egy új patron szett beszerzése a nyomtatóba.
Tulajdonképpen itt be is kellett volna fejezni a napomat, hogy pozitívummal zárhassam. Történt ugyan is, hogy az önkormányzatnál átvett adópakk mindent tartalmazott, csak a nekem szükséges lapok hiányoztak belőle. Mindezek ellenére készségesen, és mosolyogva adták át.
Hazafelé megálltam a kis pékségnél, pár kifli formájú betevőt venni, de az üzletben, amely egyben valamiféle bisztró jelleggel is bír, egy aránylag jól öltözött idős hölgy, először szépen kérlelt, majd később már követelt egy kávényi alamizsnát. Rövidesen, nagyon komoly sztereó élményben volt részem, mert az eladó is feltette a saját lemezét, aminek az volt a címe: „Hányszor szóljak még, hogy ne tessék itt kéregetni?”. Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy hiába van a hónom alatt az adós paksaméta, és vidáman eljátszottam a gondolattal, hogy én meg egy patikába fogok beülni, és mindenkit megkérek, hogy ugyan hívjon már meg egy óvszerre, hogy híven követni tudjam az élvezeti cikk vonalat.
Egy számomra ismeretlen falun cammogtam át a kocsival, amikor felbukkant, egy a kerékpárját toló, könyvelő kinézetű ember. Amint megpillantott vad integetésbe kezdett. Először azt hittem segítségre van szüksége, ezért még jobban lelassítottam, és letekertem az ablakot. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a nevemen köszönt, és jó utat kíván. Még sosem jártam itt, és talán öt év múlva járok újra erre.
Talán majd megálmodom, hogy pontosan ki is volt ő, és ha szerencsém van, emlékezni is fogok rá.
Ha a dolgok a megszokott medrükben folydogálnak tovább, az előrejelzések ellenére egy kellemes útnak nézek elébe a mai napon. Nem kell majd kilapátolnom magamat a hóátfúvásból, nem kell jeges süvítő szélben a hóláncot feltennem, nem kell deres tekintettel várnom a felmentő sereget, miközben azt várom, hogy az utolsó körmöm is leszakad a jégen való kapaszkodás közepette.
Amúgy meg, ha mégis, akkor sem esek pánikba. A tél a haverom, minden rigolyája ellenére, és tudom, hogy ha vele van éppen találkozóm, miket kell vinnem magammal. A csomagtartóba szinte már magától mászik be a lapát, a hólánc, a seprű, a jégkaparó, és a tíz liter száraz homok.
Egyre inkább hajlok azt hinni, hogy csak egy drasztikusan szókimondó szöveg tudna megszabadítani a mostanában a postaládámat elárasztó hittérítő kiadványoktól.
Ilyen lehetne akár: Kérem ne próbáljon megmenteni, a pokolba költöztem.
Egyesek a saját, külön bejáratú poklukat építik azzal, hogy érzelmeiket, energiájukat a mások által birtokolt dolgok utáni sóvárgására pazarolják. Valamiért fel sem merül bennük, hogy az elfecsérelt energiával, a saját édenjüket építsék
Elég ritkán eszem vérnarancsot, de legutolsó emlékeim szerint utána nem szokott úgy kinézni a tányér, mintha egy rituális gyilkosság helyszíne lenne. Az idilli képhez már csak a néhai hófehér cicusom hiányzik, amint a bundájára freccsent foltokat takarítja éppen.
Végre megértettem mit jelent a híres sor: a csermely halkan zúgott.
Képzelj el, egy a hegytetőn álló várat, a völgyben egy kis tavat, melyet meseszép gyalogút ölel körül. Az egyik meredélyről jégzuhatag vezet a mélybe, és a fagyott világ alatt, halkan, lágyan csordogál a csermely.
Az csak egy dolog, hogy a mai nap idáig nem igazán volt tökéletes számomra. A bizonyítékok a szemetesben várnak sorsukra. Viszont az egy kissé megnyugtat, hogy az APEH honlapján már vicceket is publikálnak. Nevezetesen a letölthető nyomtatványkitöltő programok közé beszúrtak egy olyan verziót is, amit internet hozzáféréssel nem rendelkezők is használhatnak. Azt már a magyarok legendás leleményére bízzák, hogy hogyan szerzik meg mégis.
Talán egy kicsit visszásnak érzem azt, hogy amit anno Hofi mondott, nevezetesen: „a magyaroknak négy ellensége van, a négy évszak”, egyáltalában nem vicc.
Nálunk télen meglepetésszerűen fogadjuk, ha leesik a hó, ennél drámaiabban csak a közútkezelők tudnak szörnyülködni rajta, és majdhogy nem valamiféle személyüket érintő bosszúra asszociálnak. Az időjósok pedig elégedetten hátradőlnek a karosszékben, annak biztos tudatában, hogy „mi szóltunk időben”. Mint például akkor is, amikor sikeresen megbénították a fél országot, nemzeti korcsolyapálya jóslatukkal.
Én szeretem mind a négy évszakot. A telet a hó miatt, a tavaszt a zsongásáért, a nyarat a kabócákért, az őszt a zizegő falevelekért. Ebbe nem beletörődni kell, hanem benne élni!
Egész biztosan van valamiféle mágnes, ami vonzza a diliseket, én balga pedig valamikor zsenge gyerekkoromban véletlenül lenyeltem egy darabkát belőle, a gondos szülői felügyelet ellenére.
Kölcsön adott javainkat a legegyszerűbben úgy tudjuk visszaszerezni, ha nem csak állunk, és várunk, hanem teszünk is érte.
Első próbálkozásként a felfelé nyitott tenyerünket kell a delikvens elé tartani. Sikertelenség esetén a következő mondatok egyikét érdemes választani.
Igazán sajnálom, hogy az éjjel elpusztult a lelkiismereted! Próbáltál már keresni másikat?
Nem érzel valami belső kényszert, hogy átadj valamit nekem? Akkor külsőt fogsz érezni!
Egy három hónapos munkaszerződés megkötését vajon miért előzi meg egy olyan teszt, amiben még azt is megkérdezik, hogy éppen ki a soros ENSZ főtitkár? Vagy pusztán a túl okosakat, érdeklődőket szeretnék kiszűrni?
Bő másfél év után tegnap, ismét egy pizzériában kötöttem ki este. A társaság nagyon kellemes volt, de ezzel a dolog pozitív részének vége is van.
Leginkább a pászka ízére hasonlító tészta még mindig messze alulmúlja az otthon készítettet, arról az apróságról nem is beszélve, hogy egy bő négy centis részen körbe tüntetőleg kihagyták a feltét elhelyezését. A szemrevételezés közben felmerült bennem az a lehetőség is, hogy a tenger gyümölcsét, még élve helyezték el, és azok iszonyatos kínok közepette megkezdték végső vándorlásukat, az origó felé. Az extra feltét valószínűleg egy lábon lőtt csigahad lett volna, amely képtelen a vonulásra, és a perifériára szorult volna jobb híján.
Most újra vidám másfél év következik, amikor a pizzát itthon gyártom a kedvem szerint, és a szélét behajtom akkurátusan, hogy az alágyűrt sajtcsíkok nehogy megfázzanak.
- Rendben akkor indítom a teherautót. Egészen a házig fog menni.
- A világért sem szeretnék akadékoskodni, de If várához sem lehet odajárni csak úgy.
- Ezzel mit akar mondani?
- Csak annyit, hogy itt már jó pár terepes autó feladta a harcot félúton, azaz nem lehet idejárni.
- Ha kell, szerzünk behajtási engedélyt.
- Konkrétabban berepülésit kellene.
- Maga most viccel velem.
- Én nem, csak úgy érzi, mert nem látta még a terepet. 80 méteren nagyjából 8-10 méter a szintemelkedés. Esetleg a másik oldalról, ahol van lépcső is, de ott meredekebb.
- Na, most már tudom, hogy miért Hegylakó. Tehát akkor a lehetőségekhez képest a házhoz legközelebb. Így megfelel?
- Nem kötekedni kívántam, de ha már az utolsó szegig mindent pontosítottunk, gondoltam ez se lógjon ki a sorból.
- Haragszol?
- Nem.
- De, most tényleg?
- Tényleg nem, de hogy bebizonyítsam, nem haragszom, elmondom, hogy akár meg is tudnálak ölni most. Megnyugodtál?
Pont elég sokáig hittem azt magamról, hogy már nem lehet ledöbbenteni, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről.
A minap, egy ártatlan kis pps-t tartalmazó levelet küldtem tovább. Egy elmeorvos tesztjét. Adott egy kád víz, egy vödör, egy pohár, és egy kiskanál. A feladat egyszerű, a kádból el kell tüntetni a vizet. Na, már most ugyebár a normális kihúzza a dugót, a többi meg beutalásra szorul. Eddig gondolom minden világos mindenkinek. De! Munkakezdéskor az egyik címzett odajött hozzám, és kategorikusan kijelentette, hogy ő márpedig nem hülye, mert tudta a választ. Cserébe viszont én néztem nagyon hülyén, és megfogadtam, hogy neki soha semmit többet.
Gondolom, nem járok messze az igazságtól, amikor azt gondolom, hogy pusztán látványelemként van jelen a kenyér tetején, aránylag vastagon a liszt. A papiros szerint parasztkenyér, és igazi kovásszal készült. A cetli, azon túl, hogy érdemi információt hordoz, egyben tudatára is ébreszt annak, hogy a többi hasonló termék, csak talmi látszat.
Nálam azonban a paraszt szóhoz, a józan paraszti ész kapcsolódik, és elképzelhetetlennek tartom, hogy a megkelt kenyeret az a bizonyos „paraszt” lisztben megforgatná, mielőtt a kemencébe vetné. Sokkal inkább tartom elképzelhetőnek, hogy egy véletlen, suta mozdulatsor eredménye volt az első lisztezett vekni, ami aztán valakinek elnyerte a tetszését.
Mindezt lehet, hogy csak én gondolom így, aki akkurátus mozdulatokkal veri le a porcukrot is a sütemény tetejéről.
Fekszem a frissen hullott hóban, és hallgatom amint a pihék tompán egymáshoz puffannak. Lassan felemelem a kezemet, és rápillantok. Sajog, de nem látszik rajta semmi. Mármint a kezemen nem. Valami mégis olyan furcsa. Aztán hirtelen rájövök. A fény a fura, ahogyan az órámon megcsillan. Mintha nem olyan lenne, mint máskor. Próbálom jobban megnézni, de egyelőre több csillagot látok, mint szeretnék. Feltápászkodom, majd elégedetten konstatálom, hogy nem sikerült elgörbítenem a kapuoszlopot, pedig nagyot vágtam oda neki. Ahogyan a csúszásnyomokat szemlélem, járhattam volna rosszabbul is. Tetemes költségre saccolom az autóm átalakítását, hogy szájjal is lehessen vezetni. A csuklóm sajgása egy kissé enyhül, aztán egy szemvillanás alatt ködbe is vész, amikor már tisztán látom az órámat. Ugyan nem függök különösebben a tárgyaimtól, de ez az óra különösen értékes volt számomra eszmeileg. Előttem egy olyan kéz hordta, amit mindig tiszteltem, becsültem.
Talán ha meg tudnék bízni egy órásban, aki tényleg szakember, és nem csak annak kiáltja ki magát, ki lehetne cseréltetni az üvegét. Addig itt fog pihenni az asztalon.
FIGYELMEZTETÉS!
Megkérnék mindenkit, hogy a bejegyzés végén lévő linkre csak olvasás után kattintson, ha tényleg úgy érzi, látnia kell.
Az egyik közösségi oldalon kaptam egy üzenetet, melyben egy video megtekintését szorgalmazzák. Megkérnek, hogy a továbbküldés előtt írjam hozzá a nevemet én is, mert ha eléri a névsor az ötszázat, akkor el kell küldeni a levelet egy címre. Érdekes módon a levél címzettje, aki majd ötszáz név boldog birtokosa lesz ugyanaz, mint a felvétel készítője. Értelmet, egy szemernyit sem lehet találni magában a továbbításban, ha csak nem az a cél, hogy biztosan tudja, ötszázan tutira álmatlanul forgolódnak miatta.
A felvétel egyszerre megrázó, és döbbenetesen dokumentalista. Valami piacszerűségen játszódik, arctalan emberekkel, akik egy dúsbundájú kutyafajtát nyúznak tömlőre éppen. ( A tömlőre nyúzás egy tímár szakkifejezés, mely alatt az értendő, hogy a bőrt a felakasztott állat lábainál megkezdik, és egyszerűen, mint egy zoknit kifordítva, lehúzzák az állatról.) Az egyetlen, de komoly aggályra okot adó tény azonban az, hogy a műveletet élő állaton hajtják végre.
Aki képtelen elképzelni, hogy egy frissen nyúzott állat milyen kínokat állhat ki, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy az elkövetkezendő órákban újra szemügyre vegye, pontosan mit is evett az elmúlt időszakban, este pedig amikor lehunyja a szemét, újra, és újra látni szeretné a filmet: NE KATTINTS!